2.nap - 2013.04.10 - Signaldalen (Norvégia) - Rostujaure (Svédország)
Az első túranapon az ösvény hullámzóan hol fel, hol lefelé tartott, de a nap első felében kitartóan emelkedett. A meredekebb emelkedőknél alakult ki az első bensőségesebb kapcsolat a kutyáimmal, ugyanis ilyenkor elkezdtek jelentőségteljesen visszapillantani rám, amiből én mindjárt megértettem, hogy segítségre van szükségük. Attól függően, hogy mennyire volt meredek a hegymenet, egy lábbal rollerező mozdulatokkal, vagy két lábbal kellett tolnom a szánt. Ettől megnyugodtak a kutyák és abbahagyták a visszanézést.
Pár óra alatt kimásztunk a hegyek között egy hatalmas platóra, egy vakító hófehér óceán közepére, amiből merész hegycsúcs-szigetek álltak ki. A norvégek saját Matternhorn-juknak címkézik a Paras-hegység egyik jellegzetes kúp alakú hegycsúcsát.
Norvégiából átkeltünk Svédországba, a norvég-svéd-finn hármashatár közelében, egy darabig a norvég-svéd határt képező hegygerincen haladva.
Meleg levessel és teával vártak minket egy menedékház előtti dombon. Egy kb. 70 éves idős nénivel is találkoztunk aki túrasíléccel csúszkált a környéken. Közben a kutyáink megpihenhettek.
Nyílt terepen haladtunk tovább, ahol a napsütés ellenére süvített a szél, így fel kellett vennünk a vastag pihekabátot (parka), és második rétegként a kezünkre az óriáskesztyűt, hogy ne fagyjunk rá a szánra.
Az első táborverés nagyon fárasztó volt, amikor a korábban tanultakat gyakorlatba kellett ültetni, de a következő napokon már sokkal olajozottabban ment minden. Egyik este sem volt idő lógatni a lábunkat, hiszen mindenki gondját kellett viselje a saját 6 kutyájának, fel kellett állítani a sátrakat, hókockákat vágni szélvédő fal építéséhez, vizet hozni és megfőzni a kutyák és saját magunk ételét.
Csodálatos volt a tábor, ahol a kutyáink sorban láncra felfűzve élő kerítésként szabdalták fel a terepet, körülhatárolva a kis telkeket amin a csapatok felállították a sátraikat.
Időnként a kutyák rázendítettek és pár percig ugattak, néha félelmetesen vonítottak. Ezt eljátszották este is amikor már bebújtunk a hálózsákjainkba. Picit irigyeltem Ben sátortársam, aki pillanatok alatt elaludt, mivel én még jó ideig hallgattam a kutyák vonítását. A szél, a kivédésére hóból épített védőfal ellenére, cibálta a sátorponyvát. A hófal nélkül valószínűleg még le is lapíttotta volna a sátor tetejét, és zavaróbb zajt keltett volna.
Éjjel arra ébredtem meg, hogy melegem van, és le kellett vennem a pulcsit, így csak egy vékony réteg kezes-lábas aláöltözet maradt rajtam. Ennyit tesz egy jó hálózsák és sátor, és a szél elleni védelem.
