Lélek-kaland blog

Felkeresett a Neo World TV stábja a jótékonysági céllal szervezett erdélyi túránk kapcsán.

Lásd a rövid interjút az alábbi videóban:

A túra jelentkezési határidejét meghosszabbítottuk aug. 26, hétfőig.

Egy hét múlva már a Bihar-hegységben túrázunk azokkal, akik nagyvonalúan felajánlották támogatásukat a marosvásárhelyi kisfiú külföldi kezelésére.

5.nap -  2013.04.13 - Jukkasjärvi a cél (Svédország)

A reggel a szabad ég alatt alvás élményeinek megosztásával kezdődött. Mindenki feldobódott tőle.

Az utolsó túranapon további tavakat szeltünk át. Egy teljesen lapos, néha már unalmas szakaszon, a friss hó beszakadt a vezetőnk Kent alatt, és menet közben beborult szánostól a puha hóba. Ha a több versenyt megjárt vezetőnk is fel tud borulni, akkor jogos a következtetés, hogy a kutyaszánozás nem gyerekjáték, bárhol fel lehet borulni, még a legártatlanabbnak tűnő terepen is.

A célba éréskor a többiek egy nagy hurrával köszöntötték a beérkezőket. Itt könnyek tódultak a szemembe a meghatódottságtól. Utolsó megpróbáltatásként 10 perc alatt tüzet kellett csiholnunk, amit az előző este tapasztalata alapján, már könnyedén teljesítettünk, a környező erdő nyírfáinak papírvékony kérgét felhasználva. Nekem az elsők közt sikerült tüzet gyújtanom, mivel maradt még a zsebemben, az előző este begyűjtött nyírfakéregből.

Csodajó friss halból készült meleg ebéddel vártak a táborhely nagy "indián" sátrában. A sátorban a lobogó tűzön készült az étel és körben pofás fa asztaloknál foglalhattunk helyett.

A nagy faházba való beköltözés után, a nap fénypontja, a szaunázás következett. Ez egy akkora házikó volt, amiben több mint 20-an elfértünk, ez szolgált zuhanyzónak is. Négy izzasztó és hideg nap után, élvezettel töltöttük magunkra a meleg vizet, kis edényekkel.

A szaunázás nem teljes egy kis hóban hempergés nélkül. A rituálé abból állt, hogy végig kellett futni meztelenül a havas erdőn, a befagyott tóig,  közel 100 métert, majd teljesen elmerülni a tóban vágott léken át a jéghideg vízben, és aztán futás vissza a havon a szaunába. Útközben a hó felső keményebb rétege időnként beszakadt, és derékig elmerült a meztelen combunk a hóban. Ilyenkor ordítottunk mint a sakáll. De óriási buli volt és üdvrivalgással köszöntöttük a visszatérőket a szaunában.

Ünnepi vacsora és diplomaosztás után élőzenés hajnalig tartó bulival ünnepeltük a kalandos utunk végét.

Másnap megható búcsúzkodás Kiruna repülőterén, ahonnan én koppenhágai átszállással jutottam haza vasárnap éjjel Budapestre. 

A kaland még otthon, a saját puha ágyamban is tovább élt bennem. Első éjszaka, amikor a kislányunk átjött éjjel a szobánkba, megébredtem és a lepedőről azt gondoltam, hogy mindannyian hóban alszunk. Kissé felülve az ágyban, a sötétben, a kedvesem göndör haját szőrmesapkának gondoltam és értetlenkedve néztem, hogy itt a jó melegben miért vette fel :)

A kutyaszán monoton zakatolása és a kutyák ugatása pedig időnként, spontánul felhangzik bennem, amitől óriási lelki béke önt el.

Egy életre szóló élményben volt részem, a színes nemzetközi csapat, a nagyszerű kutyák és vezetőik, és a Fjällräven tapasztalt szakembereinek köszönhetően.

Remélem, hogy te is, aki most olvasod a soraimat, kaptál egy kis ízelítőt Skandinávia szépségeiből és sikerült átadnom az életérzést. Kívánom, hogy hasonló élményekben legyen részed, de leginkább azt, hogy a mindennapjaid is kis kalandokat és örömöt hozzanak.

4.nap -  2013.04.12 - Folytattuk utunkat a befagyott tavak birodalmán át (Svédország)

A negyedik nap fénypontja a befagyott tavak között vezető erdei kanyargós utak voltak, ahol helyenként a jég alól, kibukkant egy-egy rövid szakaszon az alatta csörgedező patak vize is. A tavak szélén időnként, egy-egy csónak kandikált ki félig a hóból, arra utalva, hogy előbb-utóbb itt is elolvad a hó.

Egy kanyarban, John beborult előttem a friss hóba. A kutyáim türelmetlenül ugattak, vonítottak, alig bírtam visszafogni őket. Megvártam amíg John valahogy kimászik a hóból és tovább megy.

Miután John eltűnt a bokrok mögött, a kutyáim olyan őrült tempóval indultak meg, hogy a kanyar utáni meredek lejtőn kisodródtam a kitaposott ösvény szélére, ahol a szánom bal oldala pillanatok alatt elmerült a puha hóban. Én oldalra billentem, derékig a hóba merülve, a kutyák tovább húztak és hasra terítettek. Mindez pillanatok műve volt, és a következő emlékem az, hogy a szán kicsúszott a kezemből, és a kutyáim tovább rohantak vele a völgybe.

Valahogy felültem és észvesztve üvöltöttem utánuk, hogy álljanak meg, mert attól tartottam, hogy a szán letarolja őket, és ennek a gondolatától kivert a verejték. De szerencsére nem hallgattak rám, őrülten vágtattak tovább, így a szán nem csúszott rájuk.

A lejtő alján csatasorban álltak már az expedíciót kísérő fotósok, mivel tudták, hogy ez a legdurvább szakasz, és itt lesz bőven fotótéma. Kénytelenül mosolyogva lebukdácsoltam a lejtőn, és örültem, hogy a csapatvezetőnknek, Kentnek sikerült megállítania a kutyáimat. Havas arccal elmondtam Kentnek, hogy mennyire aggódtam a kutyákért, erre ő együttérzően és megnyugtatóan mosolygott és ennyit mondott “they are running for their life” (“ők az életükért rohantak”). Az első ijedtség után megnyugodva, már annak is tudtam örülni, hogy a fotósoknak is megadtam amire vágytak, nem kell unalmas fotókkal hazamenniük.

Este megtudtam, hogy Jonna, a svéd lány is elesett ezen a szakaszon. A kutyák tovább húzták őt hason, és hősiesen addig csimpaszkodott a szánban, amíg a kutyáit meg nem állították.

Egy fenyőerdőben vertünk tábort, a friss hóban. Itt nagy hasznát láttuk a hótalpaknak, habár azokkal is időnként orra buktunk a nagy hóban.

A dán Rasmus felvetésére, egy Harlem Shake ökörködéssel dobtuk fel a nap végét. András barátom szerint, ez az a pillanat, amikor a végére már megőrültünk.

Johan Skullman újabb megpróbáltatások elé állított minket. Megtanultuk, hogyan lehet a szabad ég alatt aludni, és a szabadban papír és gyufa nélkül tüzet gyújtani. Így aznap éjjel a szabad ég alatt aludtunk, a magunk ásta szélvédett hóágyban. A hó nagyon jó hőszigetelő (mint egy természetes hungarocell), így arra kellett figyelnünk, hogy magunk alatt maradjon elég vastag hóréteg, ami elválaszt a sokkal hidegebb fagyott talajtól.

Este tábortüzet gyújtottunk és jókat dumáltunk. Joel finn, Jonna svéd, Rasmus dán dalt énekelt nekünk, én pedig a pörgős, pajzán erdélyi “Boncidai mennyecskék” népdallal csaltam mosolyt az arcukra. 

Sokáig üldögéltünk a jó meleg tűz körül, én nem siettem aludni, mert tartottam a hidegtől. Félelmeim nem igazolódtak be, köszönhető ez annak is, hogy ezen az estén szóról-szóra betartottam Johan tanácsait: a hálózsákba bújva vetkőztem le, hogy nem hűljön le a testem, és csak a vékony kezeslábas aláöltözet maradt rajtam, vastag gyapjúzokni a lábamon, illetve forró vízzel töltött fél literes aluminium kulacsot tettem a lábfejemhez. Sokkal jobban aludtam mint az előző estéken, mert mélységes csend volt körülöttem, nem zörgette a szél a sátrat.

Felemelő, különleges érzés a csillagos ég látványával aludni el, és reggel hópelyhek simogatására ébredni, behavazott hálózsákban.

3.nap -  2013.04.11 - Rostujaure - Torneträsk tó vidéke (Svédország)

A reggeli teendők, ételkészítés a kutyáknak és magunknak, sátorbontás, csomagolás után, gyönyörű napsütésben folytattuk utunkat a hóóceánon. Helyenként a szél finom “fonalakban” söpörte végig a vékony porhó réteget a hegyoldalon. Bármerre néztem, órákig csak a hatalmas fehérség vett körül, a láthatáron változtak csak a hegyek.

Délben tartottunk egy ebédszünetet, amikor tüzet csiholtunk a főzőinkbe és vizet melegítettünk a zacskós kajához. A kutyáink közben összekuporodva aludtak a hóban, de ahogy elkezdtünk visszapakolni a szánokba, egyből feléledtek.

Délután beereszkedtünk a hegyről a svéd Lappföldre. Ez volt a nap legizgalmasabb része, mert törpe fás erdőben kanyargó, keskeny úton haladtunk. A meredek hullámvasút jellegű terepen, többen felborultak, én pedig kaptam egy hatalmas fejmosást a vezetőnktől, mert egy adott pillanatban hátranéztem, hogy mi történt John barátunkkal, és majdnem belefutottam az előttem lévő szánba, amelyik időközben megállt. Kent, a norvég vezetőnk rám ordított, hogy fékezzek, és az utolsó pillanatban sikerült megállnom. Megdöbbentő pillanat volt, amikor rájöttem hogy ez nem játék, pillanatokon múlott, hogy nem kaszáltam el az előttem lévő Joshuát a kutyáival együtt. Lelki szemeim előtt láttam a palacsintává lapított csodálatos kutyákat, akik nélkül nem tudtunk volna továbbjutni.

Az út átvezetett egy keskeny korlát nélküli fahídon is, amin éppen csak elfért a szán. Még szerencse, hogy egy kanyar után hirtelen jött a híd, és a kutyák átvágtattak rajta. Mire ráeszméltem, hogy innen jó nagyot lehetett volna zuhanni szánostól, már rég túl voltunk rajta. Furcsa érzés volt, teljesen a kutyákra és a sorsra bízni magam.

A Lappföld ilyenkor még befagyott kisebb-nagyobb tavak labirintusa, amelyeket vígan szeltünk át. Egy ilyen tavon sátoroztunk, és a tóba vágott kb. 30 cm átmérőjű léken merítettünk magunknak vizet a főzéshez.

Ezen az éjszakán csonthideg volt, csillagos égbolttal, még a tábortűz mellett is fáztak a lábaim. Elrágcsáltam a finom, enyhén édeskés rénhúst, amit a tűzön sütöttek a kutyaszános túravezetőink, majd alig vártam, hogy bebújjak az előző este már kipróbált, jó meleg hálózsákomba. Pillanatok alatt mély álomba merültem.

Utólag tudtam meg, hogy páran sarki fényeket is láttak éjfélkor, és hogy Ben próbált engem felébreszteni. Beszúrom ide Ben Weeks erről készült fényképét.

2.nap -  2013.04.10 - Signaldalen (Norvégia) - Rostujaure (Svédország)

Az első túranapon az ösvény hullámzóan hol fel, hol lefelé tartott, de a nap első felében kitartóan emelkedett. A meredekebb emelkedőknél alakult ki az első bensőségesebb kapcsolat a kutyáimmal, ugyanis ilyenkor elkezdtek jelentőségteljesen visszapillantani rám, amiből én mindjárt megértettem, hogy segítségre van szükségük. Attól függően, hogy mennyire volt meredek a hegymenet, egy lábbal rollerező mozdulatokkal, vagy két lábbal kellett tolnom a szánt. Ettől megnyugodtak a kutyák és abbahagyták a visszanézést.

Pár óra alatt kimásztunk a hegyek között egy hatalmas platóra, egy vakító hófehér óceán közepére, amiből merész hegycsúcs-szigetek álltak ki. A norvégek saját Matternhorn-juknak címkézik a Paras-hegység egyik jellegzetes kúp alakú hegycsúcsát.  

Norvégiából átkeltünk Svédországba, a norvég-svéd-finn hármashatár közelében, egy darabig a norvég-svéd határt képező hegygerincen haladva.

Meleg levessel és teával vártak minket egy menedékház előtti dombon. Egy kb. 70 éves idős nénivel is találkoztunk aki túrasíléccel csúszkált a környéken. Közben a kutyáink megpihenhettek.

Nyílt terepen haladtunk tovább, ahol a napsütés ellenére süvített a szél, így fel kellett vennünk a vastag pihekabátot (parka), és második rétegként a kezünkre az óriáskesztyűt, hogy ne fagyjunk rá a szánra.

Az első táborverés nagyon fárasztó volt, amikor a korábban tanultakat gyakorlatba kellett ültetni, de a következő napokon már sokkal olajozottabban ment minden. Egyik este sem volt idő lógatni a lábunkat, hiszen mindenki gondját kellett viselje a saját 6 kutyájának, fel kellett állítani a sátrakat, hókockákat vágni szélvédő fal építéséhez, vizet hozni és megfőzni a kutyák és saját magunk ételét.

Csodálatos volt a tábor, ahol a kutyáink sorban láncra felfűzve élő kerítésként szabdalták fel a terepet, körülhatárolva a kis telkeket amin a csapatok felállították a sátraikat.

Időnként a kutyák rázendítettek és pár percig ugattak, néha félelmetesen vonítottak. Ezt eljátszották este is amikor már bebújtunk a hálózsákjainkba. Picit irigyeltem Ben sátortársam, aki pillanatok alatt elaludt, mivel én még jó ideig hallgattam a kutyák vonítását. A szél, a kivédésére hóból épített védőfal ellenére, cibálta a sátorponyvát. A hófal nélkül valószínűleg még le is lapíttotta volna a sátor tetejét, és zavaróbb zajt keltett volna.

Éjjel arra ébredtem meg, hogy melegem van, és le kellett vennem a pulcsit, így csak egy vékony réteg kezes-lábas aláöltözet maradt rajtam. Ennyit tesz egy jó hálózsák és sátor, és a szél elleni védelem.

Több bejegyzésben számolok be az élményeimről. Kezdjük a legelején.

Előzmények

A Fjällräven Polar kutyaszános expedíció véletlenül csöppent az életembe, de az első pillanattól tudtam, hogy ott van a helyem ebben a kalandban. Emlékezhettek rá, hogy 2012 végén volt a Facebook-os szavazatgyűjtő vetélkedő, amelynek során a nagyszerű barátaim és a magyar outdoor világ (utazom.com, eupolisz.hu, mountex.hu, explorerworld.hu) támogatásával sikerült bekerülnöm abba a szűk nemzetközi csapatba, amely 2013. április 8-14. között, részese volt ennek az izgalmas eseménynek.

0. nap -  2013.04.08 - Stockholm (Svédország)

Mivel a 29 résztvevő közül szinte senki nem kutyaszánozott korábban, ezért az első nap Stockholm közelében gyűlt össze a csapat a világ minden tájáról, ahol a svéd Johan Skullman outdoor szakértő, megosztotta velünk több évtizedes svéd katonai és sarkvidéki expedíciós tapasztalatait. Megtanultuk, hogyan működik extrém hidegben az emberi szervezet, milyen felszerelés és ruházat szükséges egy ilyen túrához. A speciális ruházatot, hátizsákot, sátrakat, hálózsákokat, és a táborozás egyéb kellékeit, a gyártó Fjällräven cég biztosította a résztvevők számára.

Elgondolkodtató volt Johan kijelentése “Nincs tökéletes felszerelés, ami minden körülmények között jó, ezt határozottan állítom”. A felszerelés csak 25% százalékos jelentőséggel bír, a maradék 75% a megfelelő tudás, hozzáállás, tapasztalat, lélekjelenlét, csapatmunkáról szól.

Ezt később a terepen is megtapasztaltuk, ahol egymástól tanultunk és a feladatokat elosztva közösen láttuk el a teendőket, különben nem lett volna erőnk a nap végén egyedül teljesíteni őket. Erre még később visszatérek.

A résztvevők ahogy az várható volt, mind egy szálig elszánt, életvidám emberek voltak a világ minden tájáról: USA, UK, Belgium, Franciaország, Belgium, Németország, Csehország, Dánia, Svédország, Norvégia, Finnország, Dél-Afrika. Az én szoba-, majd sátortársam, a londoni Ben volt, fotóriporter, három kisgyerek apukája.

1.nap -  2013.04.09 - Oteren, Tromso közelében (Norvégia)

Svédországból repülővel utaztunk Oslói átszállással, Norvégia északi vidékére, Tromso városába, ahonnan busszal folytattuk az utat a hegyek alatt lévő szállásra. Ott kaptuk a következő, immár gyakorlati kiképzést a sátor hóban való felállítása, a főző használata és a kutyaszán kezeléséről.

A kutyaszánnal még kutyák nélkül ismerkedtünk úgy, hogy egymást húztuk, és így is sikerült felborulni vele.

A kutyák a szállításukra kialakított utánfutó börtöncelláiból figyelték a tevékenységünket.

2.nap -  2013.04.10 - Indulás Signaldalenből (Norvégia)

Reggel 7-kor indultunk, és egy rövid buszos utazás után érkeztünk meg a túra kiindulási pontjára, ahol több mint 200 kutya várt ránk, a fák között kihúzott láncokra kötve. Egy hatalmas ugató erdőt képzeljetek el, amibe egyedül aligha merészkedtünk volna be. Itt mindenki megkapta a saját szánját 6 kutyával. A kutyák nagyon barátságosak voltak, és már nem fértek a bőrükbe, mert érezték, hogy közeleg az indulás pillanata. Az egyik szuka annyira ideges volt, hogy elrágta az előtte lévő kan kutya húzókötelét, amit ki kellett emiatt cserélni.

Négytagú csoportokba osztottak minket, és minden csoportnak volt egy vezetője, a kutyák gazdája. Így öt szán indult el egyszerre, egymás után, a vezetőt követve, aki ismerte az útvonalat. A mi vezetőnk a norvég Kent volt, aki a saját 30 kutyájával érkezett. Hihetetlen volt, hogy az összes kutyáját név szerint ismerte.

Már indulásnál volt egy incidens, mert az egyik résztvevő kutyái annyira türelmetlenek voltak, hogy mintha puskából lőtték volna ki őket, kielőzték a vezető szánját és elsuhantak a lánnyal az erdőbe (a lenti videón az 1:50 percnél látható). A csoport vezetője torka szakadtából ordított, hogy nyomja már meg a szánon lévő féket. Ez szerencsére sikerült, így senkinek nem esett baja, de nagy volt az ijedtség.

A legfontosabb szabályként azt kötötték a lelkünkre, hogy ha felborul a szánunk, akkor ne engedjük el, mert a kutyák elszaladnak vele.

A 2. nap további kalandjai külön bejegyzésben érkeznek, hamarosan...