4.nap - 2013.04.12 - Folytattuk utunkat a befagyott tavak birodalmán át (Svédország)
A negyedik nap fénypontja a befagyott tavak között vezető erdei kanyargós utak voltak, ahol helyenként a jég alól, kibukkant egy-egy rövid szakaszon az alatta csörgedező patak vize is. A tavak szélén időnként, egy-egy csónak kandikált ki félig a hóból, arra utalva, hogy előbb-utóbb itt is elolvad a hó.
Egy kanyarban, John beborult előttem a friss hóba. A kutyáim türelmetlenül ugattak, vonítottak, alig bírtam visszafogni őket. Megvártam amíg John valahogy kimászik a hóból és tovább megy.
Miután John eltűnt a bokrok mögött, a kutyáim olyan őrült tempóval indultak meg, hogy a kanyar utáni meredek lejtőn kisodródtam a kitaposott ösvény szélére, ahol a szánom bal oldala pillanatok alatt elmerült a puha hóban. Én oldalra billentem, derékig a hóba merülve, a kutyák tovább húztak és hasra terítettek. Mindez pillanatok műve volt, és a következő emlékem az, hogy a szán kicsúszott a kezemből, és a kutyáim tovább rohantak vele a völgybe.
Valahogy felültem és észvesztve üvöltöttem utánuk, hogy álljanak meg, mert attól tartottam, hogy a szán letarolja őket, és ennek a gondolatától kivert a verejték. De szerencsére nem hallgattak rám, őrülten vágtattak tovább, így a szán nem csúszott rájuk.
A lejtő alján csatasorban álltak már az expedíciót kísérő fotósok, mivel tudták, hogy ez a legdurvább szakasz, és itt lesz bőven fotótéma. Kénytelenül mosolyogva lebukdácsoltam a lejtőn, és örültem, hogy a csapatvezetőnknek, Kentnek sikerült megállítania a kutyáimat. Havas arccal elmondtam Kentnek, hogy mennyire aggódtam a kutyákért, erre ő együttérzően és megnyugtatóan mosolygott és ennyit mondott “they are running for their life” (“ők az életükért rohantak”). Az első ijedtség után megnyugodva, már annak is tudtam örülni, hogy a fotósoknak is megadtam amire vágytak, nem kell unalmas fotókkal hazamenniük.
Este megtudtam, hogy Jonna, a svéd lány is elesett ezen a szakaszon. A kutyák tovább húzták őt hason, és hősiesen addig csimpaszkodott a szánban, amíg a kutyáit meg nem állították.
Egy fenyőerdőben vertünk tábort, a friss hóban. Itt nagy hasznát láttuk a hótalpaknak, habár azokkal is időnként orra buktunk a nagy hóban.
A dán Rasmus felvetésére, egy Harlem Shake ökörködéssel dobtuk fel a nap végét. András barátom szerint, ez az a pillanat, amikor a végére már megőrültünk.
Johan Skullman újabb megpróbáltatások elé állított minket. Megtanultuk, hogyan lehet a szabad ég alatt aludni, és a szabadban papír és gyufa nélkül tüzet gyújtani. Így aznap éjjel a szabad ég alatt aludtunk, a magunk ásta szélvédett hóágyban. A hó nagyon jó hőszigetelő (mint egy természetes hungarocell), így arra kellett figyelnünk, hogy magunk alatt maradjon elég vastag hóréteg, ami elválaszt a sokkal hidegebb fagyott talajtól.
Este tábortüzet gyújtottunk és jókat dumáltunk. Joel finn, Jonna svéd, Rasmus dán dalt énekelt nekünk, én pedig a pörgős, pajzán erdélyi “Boncidai mennyecskék” népdallal csaltam mosolyt az arcukra.
Sokáig üldögéltünk a jó meleg tűz körül, én nem siettem aludni, mert tartottam a hidegtől. Félelmeim nem igazolódtak be, köszönhető ez annak is, hogy ezen az estén szóról-szóra betartottam Johan tanácsait: a hálózsákba bújva vetkőztem le, hogy nem hűljön le a testem, és csak a vékony kezeslábas aláöltözet maradt rajtam, vastag gyapjúzokni a lábamon, illetve forró vízzel töltött fél literes aluminium kulacsot tettem a lábfejemhez. Sokkal jobban aludtam mint az előző estéken, mert mélységes csend volt körülöttem, nem zörgette a szél a sátrat.
Felemelő, különleges érzés a csillagos ég látványával aludni el, és reggel hópelyhek simogatására ébredni, behavazott hálózsákban.
