3.nap - 2013.04.11 - Rostujaure - Torneträsk tó vidéke (Svédország)
A reggeli teendők, ételkészítés a kutyáknak és magunknak, sátorbontás, csomagolás után, gyönyörű napsütésben folytattuk utunkat a hóóceánon. Helyenként a szél finom “fonalakban” söpörte végig a vékony porhó réteget a hegyoldalon. Bármerre néztem, órákig csak a hatalmas fehérség vett körül, a láthatáron változtak csak a hegyek.
Délben tartottunk egy ebédszünetet, amikor tüzet csiholtunk a főzőinkbe és vizet melegítettünk a zacskós kajához. A kutyáink közben összekuporodva aludtak a hóban, de ahogy elkezdtünk visszapakolni a szánokba, egyből feléledtek.
Délután beereszkedtünk a hegyről a svéd Lappföldre. Ez volt a nap legizgalmasabb része, mert törpe fás erdőben kanyargó, keskeny úton haladtunk. A meredek hullámvasút jellegű terepen, többen felborultak, én pedig kaptam egy hatalmas fejmosást a vezetőnktől, mert egy adott pillanatban hátranéztem, hogy mi történt John barátunkkal, és majdnem belefutottam az előttem lévő szánba, amelyik időközben megállt. Kent, a norvég vezetőnk rám ordított, hogy fékezzek, és az utolsó pillanatban sikerült megállnom. Megdöbbentő pillanat volt, amikor rájöttem hogy ez nem játék, pillanatokon múlott, hogy nem kaszáltam el az előttem lévő Joshuát a kutyáival együtt. Lelki szemeim előtt láttam a palacsintává lapított csodálatos kutyákat, akik nélkül nem tudtunk volna továbbjutni.
Az út átvezetett egy keskeny korlát nélküli fahídon is, amin éppen csak elfért a szán. Még szerencse, hogy egy kanyar után hirtelen jött a híd, és a kutyák átvágtattak rajta. Mire ráeszméltem, hogy innen jó nagyot lehetett volna zuhanni szánostól, már rég túl voltunk rajta. Furcsa érzés volt, teljesen a kutyákra és a sorsra bízni magam.
A Lappföld ilyenkor még befagyott kisebb-nagyobb tavak labirintusa, amelyeket vígan szeltünk át. Egy ilyen tavon sátoroztunk, és a tóba vágott kb. 30 cm átmérőjű léken merítettünk magunknak vizet a főzéshez.
Ezen az éjszakán csonthideg volt, csillagos égbolttal, még a tábortűz mellett is fáztak a lábaim. Elrágcsáltam a finom, enyhén édeskés rénhúst, amit a tűzön sütöttek a kutyaszános túravezetőink, majd alig vártam, hogy bebújjak az előző este már kipróbált, jó meleg hálózsákomba. Pillanatok alatt mély álomba merültem.
Utólag tudtam meg, hogy páran sarki fényeket is láttak éjfélkor, és hogy Ben próbált engem felébreszteni. Beszúrom ide Ben Weeks erről készült fényképét.
